Az internethez kapcsolódó digitális szolgáltatások mára már eléggé ismerősek számunkra ahhoz, hogy az akadémikusok és az iparági vezetők elkezdték tisztázni azokat az erkölcsi alapelveket, amelyeknek a felhasználók és a vállalatok magatartását a digitális szférában szabályozniuk kell.
A digitális eszközöknek ez a (viszonylag) stabil megértése, amelyet a nagyközönség némelyikükkel kapcsolatban nemrégiben hangoztatott csalódottsága katalizált, megnyilvánult a megbeszélések csoportjában, amelyeket egyesek „digitális etikának” neveznek.
Mi az a digitális etika?
El kell ismerni, hogy a digitális etika a technológia fejlődésével folyamatosan új komplexitásba kerül. Azonban továbbra is fontos, hogy értékeljék jelenlegi állapotukat, mivel ez lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy alakítsák a vitát és megalapozott döntéseket hozzanak.
Dióhéjban, a digitális etika az a norma, amely a felhasználók autonómiájának és méltóságának tiszteletben tartását hivatott biztosítani az interneten. Míg a hagyományos etika az egyének közötti kapcsolatokra, a vállalati etika pedig a vállalatok és az ügyfelek közötti kapcsolatokra vonatkozik, a digitális etika ezeket ötvözi, hogy bármely két (vagy több) online interakcióban részt vevő félre vonatkozzon.
Ily módon a digitális etika előírja, hogyan kell viselkednie két online kommunikáló személynek, hogyan kell két vállalatnak felelősen folytatnia az internetes kereskedelmet, és a vállalatoknak hogyan kell bánniuk a felhasználóikkal.
A digitális etika még gyerekcipőben jár, ezért nem igazán vannak elfogadott feltételek az alkategóriákba soroláshoz. A konkrétumok feltárása érdekében azonban figyelembe vesszük a „személyes digitális etikát” és a „vállalati digitális etikát”.
Mi a személyes digitális etika?
A személyes digitális etika magában foglalja azt, hogy az egyes felhasználók hogyan tartják tiszteletben egymás online önrendelkezési jogát. Az teszi ezeket egyedivé a személyközi magatartást vezérlő tipikus etikához képest, hogy az online infrastruktúra természetéből adódóan a kommunikációt szinte mindig valamilyen magánérdek vagy harmadik fél közvetíti.
Például a fizikai világban az Ön tartózkodási helye csekély hatással van arra, hogyan bánjon másokkal – akár állami, akár magánterületen tartózkodik, az udvariassággal kapcsolatos elvárások lényegében ugyanazok. Ezzel szemben attól, hogy valakivel e-mailben vagy a Facebookon kommunikálsz, nagymértékben megváltoztatja a vele szemben fennálló kötelezettségeidet.
De mik is pontosan ezek a kötelezettségek? A felhasználók elsődleges feladata, hogy oly módon járjanak el, hogy megőrizzék más felhasználók választási lehetőségeit saját magánéletük és biztonságuk tekintetében.
Vannak nyilvánvaló példák arra, hogy ez mit jelent. Egyértelműen helytelen valakit „doxxolni”, vagyis olyan bizalmas személyes adatokat (jellemzően lakcímét) felfedni, amellyel mások fizikai vagy pszichológiai ártalmakat okozhatnak. De ez az elv kevésbé nyilvánvaló, de ugyanolyan fontos módokon is megköti a felhasználókat.
Íme egy alkalmazás, amely ezt világítja meg: Ne szerepeltessen olyan személyt a fotón, aki nem járult hozzá ahhoz, hogy rajta legyen, ha meg kívánja osztani az interneten. Általában udvarias dolog kérés nélkül nem fényképezni valakit, de ez új dimenziókat vesz fel, amikor a közösségi média belép a képbe.
Még akkor is, ha a fotóalanynak nincs közösségimédia-profilja (különösen ebben az esetben), a kép közzétételével megtagadja tőle a megjelenési helyét. Ezenkívül az arcfelismerés fejlődésével szélesebb körben teszi őket láthatóvá, mint gondolná, mivel az egész internetre kiterjedő arcszkennelés egyre közelebb kerül a valósághoz.
Mint minden etikai tudományágnak, a digitális etikának sem lenne létjogosultsága, ha teljes konszenzus lenne. A személyes digitális etikáról pedig kibővítve heves vita folyik. A jelenlegi etikai nehézségek megvitatása előtt hangsúlyozni kell, hogy ennek a kezelésnek nem az a célja, hogy ítéletet mondjon, hanem pusztán a digitális technológiák körüli morális érvelés jelenlegi állapotának azonosítása.
A politikai diskurzus egyik különösen fontos témája az, hogy indokolt-e a sértő vagy veszélyes eszméket hirdetők megszégyenítése, és munkáltatóik nyomása, hogy tegyenek lépéseket ellenük.
A politikai arénában egyes aktivisták egyre gyakrabban alkalmazzák azt a taktikát, hogy olyan egyéneket űznek ki, akikről úgy gondolják, hogy bizonyos csoportokat gyűlöletkeltő vagy fenyegető ötleteket terjesztenek. Ennek oka az, hogy ha valaki egy bizonyos csoportok számára káros nézetet képvisel, annak kölcsönös társadalmi és pénzügyi következményekkel kell járnia.
A személyes digitális adatvédelemmel kapcsolatos másik vita tárgya az, hogy a szülőknek közzé kell-e tenniük a gyermekeikről (különösen a csecsemőkről és kisgyermekekről) készült képeket az interneten, mivel ők nem tudnak beleegyezést adni.
E tekintetben nincs állandó szabvány. Egyesek azzal érvelnek, hogy a szülők nyilvánosságra hozhatják gyermekük imázsát, mivel a szülői lét olyan fontos pillanat, amelyet a szülőknek joguk van megosztani. Mások ragaszkodnak ahhoz, hogy egy gyermek törvényes gyámsága ne érdemeljen kivételt a gyermek azon vaskalapos joga alól, hogy megválasszák, mikor és hogyan jelenjenek meg a képük.
Mi a vállalati digitális etika?
Az érem másik oldala, és az a terület, amely sokkal nagyobb figyelmet kap, a „vállalati digitális etika”. Ismételten, mivel az interneten gyakorlatilag mindenhol „magántulajdon”, a szabályok, amelyeket ezek a magánszektorbeli szereplők a felhasználókra kényszerítenek, messzemenő adatvédelmi vonatkozásúak.
A vállalati digitális etika elsősorban az olyan online platformok gyakorlata körül forog, mint a felhasználókról érzékeny információkat gyűjtő közösségi hálózatok. Ez a gyűjtemény gyakran szükséges ahhoz, hogy a platformok átadhassák termékeiket, de nincs egységes elvárás arra vonatkozóan, hogy mit lehet és mit kell tenni ezzel az információval.
A vállalatok általában azt a hozzáállást képviselik, hogy ha a felhasználói szerződésük – bármilyen titokzatos is – megengedi a felhasználói adatok értékesítését, akkor semmi baj, ha bármilyen okból bármilyen adatot eladnak bármely „partnernek”. Amikor az adatvédelmi szószólók ezt megkérdőjelezik, a vállalatok általában szembehelyezkednek azzal, hogy az ingyenes szolgáltatásnak valamilyen módon bevételt kell termelnie, és hogy a felhasználóknak jobban kellene tudniuk, mintha semmit sem várnának el.
A kérdést tovább bonyolítja az a tény, hogy a felhasználói adatok magánplatformok általi értékesítése lehetővé teszi a kormány számára, hogy megkerülje a polgárokról gyűjthető információk jogi korlátait. A kormányhivatalok sok esetben ugyanazokat az információkat szerezhetik meg, mint házkutatási paranccsal, de jóval kevesebb bírósági korlátozást előíró jogrenddel. Ráadásul a legtöbb joghatóságban a kormányhivatalok nincsenek megtiltva attól, hogy adatokat vásároljanak digitális platformokról, ahogy más magáncégek is teszik.
A személyes digitális etikához hasonlóan a vállalati digitális etikának is megvan a maga párbeszéde arról, hogyan lehet igazságosabb eredményeket elérni. A közmondás szerint sok tinta ömlött ki arra az érdemre, hogy a vállalatok egyértelműen és egyértelműen kimondják, mit tesznek a felhasználói adatokkal. A javaslattevők állítják, hogy ahelyett, hogy a szolgáltatási feltételek közé temetnék, az adatpolitikákat jól láthatóan és könnyen érthetően kell megjeleníteni. Az elv egyre nagyobb teret hódít, de még nem alkalmazták széles körben, mert nincsenek hatályba léptető jogszabályok.
A másik téma az, hogy a prémium opciók, ahol a szolgáltatások ígéretet tesznek a fizetés elfogadására, hogy teljesen lemondjanak az adott felhasználó adatainak eladásáról, elterjedtebbek legyenek-e. Jelenleg kevés online platform kínál prémium szinteket, és azok, amelyek ritkán garantálják ezt az adatértékesítés teljes alternatívájaként.
Milyen erkölcsi kötelezettségeket ró a digitális etika a felhasználókra?
Bár a fenti pontok minden részünkről alapos átgondolást érdemelnek, segít ezeknek a fogalmaknak a határozott lépésekig történő lepárlásában, amelyeket megtehetünk a digitális etika tényleges gyakorlása érdekében.
A korábbiakhoz hasonlóan most is bontsuk ezt a személyes és vállalati digitális etika kérdéseire. Egy online szolgáltatás által közvetített más emberekkel való kapcsolattartás során mindig szem előtt kell tartania, hogy döntései milyen hatással vannak másokra. Mielőtt létrehozol egy bejegyzést, tedd fel magadnak a kérdést, hogy hatással lesz-e valaki másra, és hogy az ő helyében lennél-e a döntéseddel. Alapvetően, mint a való életben, az aranyszabály az interneten is érvényes, azzal a kitétellel, hogy az online döntései továbbgyűrűzhetnek az internet azonnali, globális elérése miatt.
Ami a vállalati digitális etikát illeti, az Ön, felhasználó felelőssége nem annyira annak biztosítása, hogy ne okozzon kárt másoknak, hanem az, hogy az Ön által társított szolgáltatások ne okozzanak kárt Önnek. Az első dolog, amit meg kell kérdezni, amikor egy online platformot fontolgat, az az, hogyan keresi a pénzt. A mondás: „Ha nem fizetsz érte, te vagy a termék” általában érvényes itt. A következő kérdés, amelyet fel kell tennie, az az, hogy ha a vállalat személyes adatokat gyűjt (és valószínűleg gyűjt), akkor rábízza-e az Ön adatait a vállalatra?
