Ha Ön Pokémon-rajongó és gyakori internetfelhasználó, akkor valószínűleg hallotta a „Lavender Town szindróma” kifejezést. A vidám hangú csapás valójában egy városi legenda a Pokémon Red and Green hátborzongató dallamáról a Nintendo Game Boy számára. A játékpárt először 1996-ban adták ki Japánban, majd Észak-Amerikában Pokémon Red and Blue néven. A Lavender Town dal állítólag megbetegítette a gyerekeket, amikor meghallották – és szélsőséges esetekben állítólag öngyilkosságba késztette őket.
A Lavender Town szindróma más néven Lavender Town Tone, Lavender Town Conspiracy és Lavender Town Suicides.
Miért olyan kísérteties a Lavender Town?
A Pokémon Red/Green végül arra készteti a játékosokat, hogy látogassanak el Lavender Townba, egy kis faluba, amely Pokémon temetőként szolgál. Ez több okból is nyugtalanító hely.
Először is a Pokémonok tipikusan aranyos és elmosódott lények, így nem gondolunk a halandóságukra, ha nem vagyunk rákényszerítve (amikor a Pokémonok harcolnak, csak „elájulnak”). A Lavender Town ad otthont a Pokémon-toronynak is, egy hátborzongató építménynek, amelyet egy Marowak szelleme kísért, aki megh alt, miközben a Rakétacsapattól védte a babáját. Végül a Lavender Town főcímzenéje egyfajta kísérteties, és erre a dallamra épül a Lavender Town Syndrome.
Válogatás a mítoszok között
A legenda szerint a Lavender Town szindróma akkor született, amikor körülbelül 100 10-15 éves japán gyerek ugrott a halálba, felakasztotta magát vagy megcsonkította magát néhány nappal a Pokémon Red megjelenése után. /Zöld. Más gyerekek állítólag hányingerről és erős fejfájásról panaszkodtak.
A „tisztviselők” végül felfedezték, hogy a gyerekek megsértették magukat vagy rosszul érzik magukat, miután meghallgatták a Lavender Town aláfestő zenéjét. A városi legenda szerint az eredeti Lavender Town téma olyan magas hangot tartalmaz, amely arra készteti a gyerekeket, hogy elveszítsék az eszüket. Mivel az életkor előrehaladtával egyre csökken a magas hangok hallásának képessége, a kisgyermekek különösen érzékenyek a Lavender Town „átkára”.
A városi legenda egyes verziói szerint a játékok rendezője, Satoshi Tajiri kifejezetten azt akarta, hogy a játék Red változatának hangja „bosszantsa” azokat a gyerekeket, akik Green helyett választották (a városi legenda is kínál egy hosszú magyarázata Satoshi állítólagos idegenkedésének a vörös színtől, köszönhetően az iskolai zaklatókkal való erőszakos találkozásoknak). A városi legenda szinte minden változata azzal vádolja a Nintendót, hogy eltitkolta az öngyilkosságokat, hogy megvédje a Pokémon-franchise ártatlanságát és népszerűségét.
A legenda arra a következtetésre jut, hogy a Nintendo megváltoztatta a Lavender Town zenét a Pokemon Red/Blue angol nyelvű kiadásához, ami igaz. Az észak-amerikai Lavender Town témája határozottan kevésbé hangzik „durván” és élesen, mint Japáné, bár egyáltalán nem szokatlan, hogy a játék zenei összetétele megváltozik, ha Japánon kívüli piacokra lokalizálják.
Az igazság a Lavender Town szindrómáról
Mondanom sem kell, hogy a Lavender Town-szindróma nem valós. Az eredeti Lavender Town zene nem fog megőrülni, ahogy a dallam bármely más verziója sem.
A legtöbb zord mese azonban tartalmaz egy kis igazságot, és úgy tűnik, még a Pokémonnak is megvan a sötét oldala. 1997-ben a franchise-on alapuló anime világszerte a címlapokra került, amikor a „Dennō Senshi Porygon” („Computer Soldier Porygon”) epizód képeinek felvillantása több mint 600 japán gyereknél váltott ki rohamokat. Bár a gyerekek többsége jól volt, ketten huzamosabb ideig kórházba kerültek, a Pokémon-anime pedig néhány hónapra lekerült a műsorról.
Az úgynevezett „Pokémon Shock” szilárd alapkőzetet biztosít a Lavender Town mítoszához. Végül is mi lehet baljóslatúbb, mint egy népszerű tévéműsor vagy játék olyan képeket vagy zenét sugározni, amelyek képesek bántani a gyerekeket anélkül, hogy megérinnék őket?
Ráadásul, tekintettel Lavender Town szokatlanul hátborzongató hangulatára – a halott Pokémonokra, a kísértettoronyra, a Marowak anyára, aki megh alt a gyermeke védelmében, és a zenére, amely bevallottan úgy hangzik, mintha egy óra ketyegne az elkerülhetetlen vég felé. a legenda többi része gyakorlatilag önmagát írja.
